Endrefalva

 

Oldalak

September 2020
M T W T F S S
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
282930EC

A Kistérség

Endrefalva

A falu központjában, a templom parkjában I. világháborús emlékmű található, mely közadakozásból épült. Az emlékmű oldalára a falu második világháborús hősi halottainak névsora is rákerült.
A község központjában középkori falurészletet találtak a régészek, amely feltárásra vár.

Forrás és további információ: itt
 

A király gyűrűje
(Monda)

/Balogh Béni: Vártornyok és harangok című, 1993-ban a NOVITAS-B Könyvkiadó, Balassagyarmaton kiadott könyve alapján/

 

(Nem messze Szécsényhez, található egy Endrefalva nevű község.
Vele kapcsolatban hallottam az alábbi – a néphagyományon alapuló – mondát.)

Hajdanában-danában, a réges-régi világban II.András királyunk uralkodása idején – akit II.Endrének is neveznek – történt az alábbi eset. A felséges úr nagyon szeretett vadászni …Különösen szerette a vadregényes Karancs-hegységet… Nem múlt el ősz, hogy a király ne vett volna részt a szarvasbőgésen. Ilyenkor könnyen sebezhetők a hatalmas, agancsos bikák, akik bánatos, elnyúlt bőgéssel hívják szerelmi találkozásra a kecses szarvasteheneket. Ezen időtájban csodálatos az erdő ! A színarany,a bíborvörös avagy a kékesen-lila levelek kókkakoznak az őszi verőfényben… Alkonyatkor már csípős szél zúdul le a Kárpátok felől, s ilyenkor a szarvasok csapatostól mennek inni, a forrásokhoz, a csermelyekhez, a csörgedező patakokhoz.

Egy ilyen alkalomkor történt, hogy András király (de nevezzük őt Endrének), egy pompás 12 agancsos szarvasbikát nyilazott le. Hatalmas ünneplés vette körül a felséges urat, s a királyi udvar vadászai – elsősorban a nagyúri előkelőségek – hangos éljenzéssel éltették Endre urat, a magyarok szeretett királyát. Az erdő ilyenkor már hűvös volt, ezért attól jó távol, egy kies völgyben egy nagy rét szélén verték le a sátrakat. A király kuktái a vastag, kiálló ágasokra akasztották fel a nagy vaskondérokat, avagy a kisebbfajta bográcsokat, amelyekben hamarosan rotyogott a vadasan elkészítendő, finom szarvaspörkölt. A gyenge gyomrúakat fácánpecsenye, sült kappan, és más egyéb ízletes falatok várták, azt estebéd alkalmából. A rét szélén állították fel a hatalmas kecskelábú asztalokat,amelyekre más finomságok is felkerültek. (Herőce, fánk, túrós rétes.) Mindegyik étel egytől- egyig olyan, amire jól csúszik a bor, az esztergomi királyi szőlők éppencsak-hogy kiforrt leve. Az ónkupák gyakran összeütődtek, s éltették a királyt, aki nemcsak jó uralkodó, hanem ügyes vadász is. Nemsokára magyar igricek – majd a felséges asszony kíséretével jött katalán lantosok is – dicsérték Endre urat.

- Nagy kár, hogy nincs közöttünk a felséges asszony! – kiáltá kissé kapatos állapotban Gyarmat vidékének ura, Balás báró.
- Ő valóban nincs jelen, mivel gyengélkedése miatt nem jöhetett – mondta a király.
- Ám ez a nagy ékköves gyűrű, mely a jobb ujjamon van, őt mindig eszembe juttatja. – s aztán a felséges úr gyenge csókot lehelt a gyűrűre.
- Csodálatos darab! – felelte egyszerre több báró is, miközben kézről-kézre adták a királyné által adományozott, s a katalán ötvösmesterek készítette, pompás ékköves gyűrűt.

Egész álló éjjel vigadozott az udvar, ünnepelte a ritka zsákmányt ejtő királyt. Hajnaltájban, amikor már pirkadt a Cserhát dombjai felől, Endre úr két testőrzőjével sétálni indult a környékre. A hajnali hűvösség igen jól esett a király kissé kapatos fejének, s mélyeket szippantott az üde, kora őszi levegőből… Majd megropogtatta izmait. (Férfikora legszebb idejében volt a felséges Endre úr, még alig múlt el mögötte négy évtized.) Vidám kedvvel hordozta körül a tekintetét…És ahogy jobban körülnézett, meglepetten fedezte fel a rét szélén csillogó, szép nagy tavat.

- Akár meg is mártózhatnánk benne – szólalt meg váratlanul a király.
- Azt ugyan nem ajánlom, nagyuram, hiszen októberben már igen hidegek a tavak – szólalt meg szerényen az egyik testőr.
- Mártonnak igaza van, nagy jó uram – tette hozzá a másik dárdás vitéz.
- Nem lenne jó, ha betegen vinnénk haza kegyelmedet. Bizonyára meg neheztelne ránk a felséges asszony.
- Az könnyen lehet – merengett Endre úr. – A spanyol vér könnyen felforr – és szinte maga előtt látta az éjfekete hajú, dióbarna szemű, csaknem kreolbőrű szépséges hitvesét.
- A katalán, ha szabad ezt említenem felségednek – javította ki az egyik testőrző – merthogy a felséges asszony nem szereti, ha spanyolnak tartják.
- Hiszen valójában nem is az – helyeselte a király. – De ki tudja pontosan számontartani ezeket az ibér népeket?

Amíg így beszélgettek a király és a két testőrzője, a közeli fűzfabokorból váratlan előbukkant egy éltes ember, aki a fa tövétől eloldott egy csónakot… Majd gyorsan egy nagy hálót dobott be a tó vizébe.

- Héj, földi! Evezz felénk egy pillanatra! – kiáltott neki Endre király.
- Nem bánod meg!

A halász, aki nemcsak kissé nagyot hallott, hanem talán rosszul is látott, nehezen vette észre a kiabáló, integető királyt. Végül a két testőr odaszaladt hozzá, s elmagyarázta neki, ki és mit akar vele? Az erősen ősz, kissé már koros ember látható igyekezettel evezett a part felé, majd odaérve menten térdre esett a csónakban a király előtt.

- Állj fel, jóember! – szólott hozzá a felség. – Ha nem lennénk terhedre, vigyél át a tó másik partjára…Szívesen csónakáznánk egy kicsit.
- Szívesen, nagyuram – szólalt meg a csónakos, éltes halász, aztán a partközelbe egy vastag, gerendákból készült kis mólóhoz evezett.
A két testőrző dárdás ment előre, majd óvatos udvariassággal besegítették Endre urat a csónakba. Jó ideig csendben, némán siklottak a hosszú és széles tó vizén.

- Ki a te uraságod? – fordult egyszer csak a halász felé a király.
- Az én uram, Szécsénben lakik – felelte akkurátusan az öreg.
- De a nevét – bocsásson meg kegyelmed – nem tudom.

A haljárandóságot, no meg a pénzfizetést is az asszonyom intézi. Ő elég éles nyelvű, cserfes fejérnép. A számadók tartanak is tőle! He, he, he! – tette hozzá nevetve a kissé koros halász. Ezen a király s a két testőrző is elmosolyodott. Így békésen csónakáztak egy jó darabig, amikor váratlanul megszólalt a király:

- Szeretnék egy kicsit evezni – fordult a halászhoz.
- Szívesen átadom a lapátot, ha felséged ért az evezéshez.

Nagyot nevettek ezen mind a hárman…Jól tudták, hogy Endre úr nemcsak a Dunán, hanem már az óceánon is evezett.

- Hallod-e, jóember, derék halász – fordult ismét az öreghez a király.
- Hallottál-e már arról a nagy vízről, amit tengernek, vagy másként óceánnak neveznek?
- Hát hogyne hallottam volna! – vágta ki a halász.
- Sok mesében szerepel az Óperenciás-tenger, ahol a világ vége van!
A két testőr – akik már a királlyal együtt megjárták Katalóniát, sőt a spanyol tengerben is fürödtek – hatalmasat kacagtak ezen.

- Mi ugyan nem láttuk ott a világ végét – magyarázta az egyik testőrző. De valóban lehet, hogy valamelyik tenger végén csakugyan ott van!
- No, ugye! Nem kell mindjárt kinevetni az öreget – méltatlankodott a koros halász.

Endre úr, a magyarok szeretett királya határozottan élvezte a disputát, s nagy széles mozdulatokkal – szinte mindenről megfeledkezve evezett a hűs vizű, októberi tavon. Jó félórát evezhetett már a király, amikor a csónakkal a túlsó partra értek. Szép ligetes, rétes táj terült el előttük… Nemsokára kolompszó hallatszott, és egy nagy nyáj, fehér szőrű marha-csorda közeledett feléjük. Két nagy, lompos szőrű komondor kísérte a nyájat, s egy szinte tejfeles szájú legényke hangos “haj, né”, “haj, ide”- kiáltásokkal terelte a jószágot, miközben nagyokat csattintott a karikás ostorával.

- Mennyi sok jószág van ezen a vidéken – szólott örömmel a király, mivel jól emlékezett, hogy tegnap is legalább három juhnyájat látott.
- Talán szántani-vetni nem is igen tudnak e tájon – magyarázta az egyik testőrző.

Hanem ekkor váratlan kürtszó harsant mögöttük, és egy lovas hírellő reggeli lakomához hívta a királyt.

- Ne várjanak rám az urak – üzente vissza az udvari kíséretnek. – Valószínű gyalog térek vissza a vadász-szállásra…Szeretek gyönyörködni országom, s népem szépségeiben.

Az sisakos vitéz udvariasan fejet hajtott, majd lovát megsarkantyúzva tovaügetett. Endre úr pedig betartotta a szavát…Gyalog indult neki egy fás-dombos emelkedőnek, aminek a tetején – mint a mesében – fehér falú, fazsindelyes házikó látszott.

- Valami tanya-féle – szólalt meg az egyik testőrző, aki Károly névre hallgatott. (A nagyapja valaha a Carol nevet viselte, s mint frank jövevény-vitéz szolgált az Árpádok seregében.)
Csakugyan egy hegyi tanyára értek, ahol a fazsindelyes ház szomszédságában hosszú, szalmatetős, juhhodály tátongott üresen.

- Úgy látszik kint legeltet a juhász – állapította meg a király. – Vajon van-e még juhsajtjuk?
- Októberben már ritkán fejnek – magyarázta Károly vitéz. – De begyúrt juhtúró bizonyára kerül. (A király ezt a “begyúrt juhtúrót” nem értette, de a testőrző hosszan elmagyarázta, hogy a juhsajtot lereszelik, nagy fakádba beletapossák, vászonkendővel leterítik, s az így begyúrt túró akár a jövő nyár elejéig is eláll.)

Hamarosan be is nyitottak a takaros, fehér falú házikóba…Pirospozsgás, bőszoknyás menyecske forgolódott a pitvarban, s éppen kenyeret dagasztott.

- A juhász számadót keressük – kezdte köszönés után a király. – Vándor vitézek vagyunk, és juhgomolyát szeretnénk vásárolni.
- Juhgomolyát? – kérdezte csodálkozva a menyecske. – Iszen október van!
- De begyúrt juhtúrójuk csak vagyon? – tudakolódott a felség.
- Az igen – igazította meg a fejkendőjét a menyecske. (Mivel éppen félrecsúszott a dagasztástól.)
- Csakhogy azt ádvent napjánál hamarább nem bontjuk fel!
- Az pedig jó messzi vagyon még – így a király.
- Csakugyan messze van, s én az uram nélkül különben sem vendégelhetem meg kendeteket!
- De mi! – kiáltotta egyszerre a két fényes ruhás testőrző.
- Hagyjátok – intette le a király. – Még mi sem okozhatunk családi háborúságot.

A két testőrző egymásra nézve hallgatott, s ugyancsak elcsodálkozott.

- De egy italvizet csak kérhetünk – szólalt meg újra a király.
- Már hogyne – szíveskedett a menyecske. – De ha szeretik a zsendicét, a kis hordóból önthetek kegyelmeteknek.
- Hát elébb vizet iszunk – így szólott Endre úr. – Majd aztán megkóstolhatjuk azt a különös zsendicét.

Ezután a három vendég – a király és a két testőrzője – a pitvar végében lévő kecskelábú asztalhoz telepedtek. A menyecske pedig gyorsan kiszaladt a házikó mögött lévő, félig a földbe süllyesztett pincébe, ahonnan jó fertályóra múltán két cserépkorsóval tért vissza. (Az egyikben friss kútvíz, a másikban savanyú ízű savólé, szóval zsendice volt.) Előbb a király, majd a két vitéz ivott a két korsóból.

- Ha kegyelmetek várnak egy jó órát, az uram is hazatér a legeltetésből,no meg a kemencében is megsül a túróslepény.
- Megvárjuk – szólalt meg Endre úr, a két testőrző nem kis csodálkozására.

A fiatal menyecske ezalatt kiszaggatta a kenyértésztát, és kisebb-nagyobb szakajtóba rakta azokat… Ezután az udvaron lévő félhajtós kemencéhez sietett, amit száraz gallyakkal egy-kettőre befűtött.

- Hanem legények! Dologra! – parancsolta hirtelen a király, majd a két testőrzőnek az udvari kemencéhez kellett cipelnie a szakajtókat a kenyértésztával.
- Nohát, két ilyen daliás segítségem sem volt még! – állapította meg a menyecske kipirult arccal.

A király gyönyörködve nézett végig az egyszerű, de mégis nemes szépségen.

 - Valami szép emléket kéne adni neki – gondolta a király s azon töprengett, mi légyen az? Arany? (Dehát azt nem illik adni egy rendes asszonynak… Még félreértheti a férjura…) Gyűrűt?…Azt lehetne éppen…De csak a feleségétől kapott, drágaékköves, katalán gyűrű van az ujján. (És ekkor a király odanyúlt, hogy megfogja, megtapogassa a kincses jószágot.) Ment…ment az ujja, de a gyűrűt nem találta.
- Hová csúszhatott? – kérdezte hirtelen önmagától…majd hirtelen sorra vette jobb kezének mind az öt ujját. De a gyűrűt nem találta sehol!
- Álmodom én, vagy ébren vagyok? – döbbent bele a keserves gondolat… Aztán átkutatta az összes zsebeit, a tarsolyát, a süvegét…De a gyűrű sehol!… A gyűrűt nem tette el sehová!… A gyűrű elveszett!… Király létére nagyhirtelen olyan félelem fogta el, amit még életében sosem érzett.
- Mit mondjak majd kedves hitvesemnek, hogy hová tűnt a tőle kapott ékköves gyűrű? – döbbentette meg e gondolat. – Hát ilyen az én hűségem iránta?… Hát így vigyázok én az ő ajándékára?
- Vitézeim! – fordult hirtelen a két testőrzőjéhez. – Nagy szerencsétlenség ért engem… Eltűnt a feleségemtől kapott gyűrűm!… Vajh, nem tudtok róla valamit? Vajon, mikor láttátok utoljára?
- Én a tavon még láttam a felséged ujján. Épp akkor, mikor evezni kezdett.
- Ördög, pokol! – kiáltott fel Endre úr. – Akkor az a vízbe esett!
- Az bizony könnyen lehet, tette hozzá Károly, a másik testőrző.

A juhászné, a pirospozsgás menyecske érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Egyideig csendben volt, de végül mégsem állhatta meg szó nélkül.

- Pedig ez a tó, a szóbeszéd szerint feneketlen…Szóval olyan tengerszem.
- Ördögadta, teremtette – mordult fel a király. – Nekem ezt a gyűrűt ki kell halásznom… Különben veszélybe kerül a boldogságom.

Elámult erre a menyecske, hát hiszen a boldogság nagy szó…Még ilyen nagyuraknál is.
(Noha nem tudhatta azt, hogy a magyarok királyával áll szemben, de azt sejtette, hogy valami igen nagy úr lehet, hiszen csaknem színarany a ruhája!)
Ezután a királynak nem volt nyugta a hegyi tanyán!

- Azonnal keríts lovat, és tudasd a történteket az udvarral!
Minden vadász, akinek lova van, járja be a környező településeket! – fordult izgatottan az egyik testőrzőhöz Endre úr. – Hirdettesse ki a falvak bíráival, hogy akinek csáklyája van, vagy hálója, szóval valami halászó szerszáma, azonnal jöjjön a tóhoz, és eresszen le horgot a mély vízbe.

A Márton nevű testőrző – aki szintén gyalog érkezett a királlyal – bizony nem tudott lovat keríteni, csupán a juhász egyik szamarát lovagolhatta meg. Így bizony késő este lett, mire a királyi vadásztársasághoz ért… A tarka népség széles jókedvében volt, nagyokat kurjongatott, s kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint a királlyal törődni.Az udvarbíró – bizonyos Kelemen úr – meglepetten hallotta a hírt, s magában ezt gondolta az éltes ember:

- Ez a király is megülhetne már a fenekén…Ez mindig kóborol, mindig kíváncsiskodik.: És most itt van, elvesztette a feleségétől kapott gyűrűt! Most meg aztán mi kereshetjük!

A beborozott, vidám, vadászó királyi udvar nagyon nehezen adta rá a fejét, hogy most, éjnek évadján menjen a környékbeli néphez, s azokat a király gyűrűjének a megkeresésére hajkurássza! (Sokan nem is törődtek vele, hanem sátraikba húzódva hamarosan mély álomba merültek.) Már jó hajnal lett, mire a király az egyik testőrző és a juhász társaságában megérkezett.
(Az történt ugyanis, hogy a király lovászmestere, több legény kíséretében a tó mentén a király keresésére indultak, magukkal víve egy mént is, amelyre a király ráülhetett volna, ha éppenséggel megtalálták volna a felséges urat.) Endre úr nagyon mérgesen tapasztalta, hogy az udvari urak a bortól elnehezülve a sátraikban alszanak.

- Kelemen uram – fordult nem kis bosszúsággal az országbíróhoz.
- Látom, kegyelmed nem boldogult evvel a léha népséggel!… De azért megparancsolom, hogy a lovászaim azonnal menjenek a környékre, Szécséntől Gyarmatig, és a bírák küldjenek ide csáklyás és halászó embereket… Annak a gyűrűnek meg kell lennie!

Ezután a király lovászai csakugyan benyargalták a környéket, hogy a gyűrűt kihalászni hívják az embereket. A helység lakói közül sokan ámulva hallották a hírt, hiszen arról sem tudtak, hogy a király e vidéken jár. II.András királyt, szóval Endre urat azonban szerette az ország népe… Hamarosan teknőkkel, csónakokkal “ladikoztak” a tavon, csáklyákra szerelt hálókkal, kötélre kötözött favödrökkel. (De olyan fiatalember is került, aki noha nem volt búvár, de jól úszott, és bemerészkedett a tó fenekére.) Három nap és három éjjel – megállás nélkül – keresték a király gyűrűjét a környék lakói. És csodák csodája!…Harmadnapra előkerült… Hogy ki találta meg? Csáklyás halász, avagy a búvárkodó fiatalember?… Arról nem szól a fáma! Már csak elég az, hogy a király ékköves-címeres, szép gyűrűje előkerült a tó mély vizéből!
Endre király öröme, boldogsága határtalan volt!
Hálából – még azon nap estéjén – minden keresőt vendégül látott… Hatalmas bográcsokban főtt a birkapörkölt, amit a közeli tanya juhaiból főzetett a király… Bor is került bőven, de még táncra is perdültek a népek… Ugyancsak szólt a duda, a furulya, no meg sokféle síp! No, egy szó, mint száz a király örömében nagy lakomát adott a kereső nép tiszteletére… Pár év múltán pedig – a tóhoz nem messze – hálából egy templomot emeltetett Endre úr…Aztán évek múltával a templom körül benépesült a terület.
Hogy a tó mikor, s miként száradt ki, arról nem szól a rege! Arról azonban igen,hogy idővel a tó helyén felépült egy falu, amit Endre királyról Endrefalvának neveztek el. 

Máig is így hívják!… Aki pedig Szécsényből Salgótarjánba igyekszik, föltétlen nézzen szét ebben a szép faluban, amit a király gyűrűjének fénye – a messzi múltból – beragyog.

(E mondai történet “magvát” Faschingné Ilonka, szécsényi könyvtárigazgatótól hallottam, aki a szájhagyományt összegyűjtötte.)

Forrás

 
 

Iratkozzon fel hirlevelünkre

* = required field

powered by MailChimp!

Kapcsolat